Fogjunkösszefogjunkösszefogjunkössze... hallom mindegyre. Kikkel és legfőképp hogyan?
Mit tegyünk? Sokféle megoldási lehetőségről beszélnek az "emberek". Éppen ezzel a kifejezéssel: az embereknek ezt meg ezt kellene tenniük. Nagyon-nagyon ritkán hallom, hogy tegyük, vegyük, menjünk! Könnyű volt a kiskakasnak, akinek a fején egy kő koppant, nem kérdezősködött mindenfelé, futni kezdett. S bárki meglátta, futott vele! Ez ám a kommunikáció! Jóhiszeműségében vagy butaságában több élőlényt összeszedett, mint megannyi tévécsatorna és újság!
Hát mi haszna a médiával átszőtt világnak? Hogy a hallgatóság a fotelben ülhet, és biztathajta a többieket, hogy fogjunk már össze!? Hiába van villámposta, nincsen arca! A kiskakasnak volt. (Vajon érdemes itt vele példálózni? Hányan olvasták a mesét, amiben a kiskakas menekül, s bárki kérdezi miért, így válaszol: égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás!)
Eleink lármafákat állítottak, azokat mindig figyelték, és ha egy is kigyúlt, indultak. Mindig arra mentek, ahol a következő fellángolt. Mi már csupán fattyai vagyunk dicső eleinknek?
